Átok lenne a szocializmus?

A történelem bizonyítja, hogy a baloldali, „gondoskodó” állam egy mítosz és valójában pont azoktól a lehetőségektől foszt meg, amit a piac felkínálna.

1990 óta világszerte 70 százalékkal, 1,4 milliárd fővel csökkent a mélyszegénységben élők száma, kivéve azokban a rendszerekben, ahol az erőszakos állami beavatkozással és vagy a joguralom hiányával megfojtották a piacot. Ha közelebbről szemügyre vesszük, hogy mely országok ezek, akkor egyrészről azt látjuk, hogy vannak az állami, piackorlátozó törvényektől és túlméretezett adórendszertől destabilizált országok, mint például Argentína, Venezuela és Görögország. De végső soron rájuk hasonlít leginkább Észak-Korea kommunista diktatúrája is, ahol ugyancsak évről évre nő az éhezők száma. Másrészről pedig ott van Nigéria, Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK), Szudán és Líbia esete – ahol a magántulajdont védő joguralom hiánya az, ami ellehetetleníti a piaci szabadságot.

A fenti csoport egyfajta szélső balos klub. Argentínában például olyannyira nem fukarkodnak a piacszabályozó rendeletekkel sem; hogy rezsicsökkentés címén ártámogatást és a fogyasztói árak befagyasztását rendeltek el pár éve. Ennek köszönhetően a szolgáltatóknak nem állt érdekükben a szükséges korszerűsítések végrehajtása, ami a nyári hőség idején sorozatos áramkimaradásokhoz vezetett.

Az említett közel-keleti és afrikai államokban pedig anarcho-kommunizmus szerű állapotok uralkodnak: úton-útfélen mindenki kirabol, amit helyenként maguk között – az államszervezetek kiváltáságát másolva – adóknak hívnak.

„[Nigériában] Az ellenőr elvesz 4-500 nairát az árusoktól, elismervény nincs, aztán fél óra múlva jön egy másik, az is kéri a pénzt. Akinek nincs szerencséje, többet fizet, mint amennyi áruja van egyáltalán” – foglalja össze az Index a helyi beszámolókat az országból.

Nigériában és KDK-ban teljesen hétköznapiak a banda- vagy kalóztámadások, amelyek a térségben egyfajta megélhetési forrást jelentenek. Mivel a rablás destabilizálja a piacot, és csökkenti a felhalmozási hajlandóságot, egyre többeket ösztönöz arra, hogy ők is rablásból tartsák el magukat.

Ezzel szemben Kínában, Indiában és Indonéziában óriásit zuhantak a nélkülözési rátákról szóló adatok. Kínában és Indonéziában például 2000 és 2016 között megfeleződött az éhezők aránya, míg Indiában ennél is drámaibb változás játszódott le: 2005 és 2015 között 271 millió fővel lett kevesebb a számuk. Noha csak ebben a három szuperállamban hárommilliárdnyian élnek, arányában nézve, minimális az elvándorlás mértéke is – szemben a fenti országokkal. Másik jellegzetességük, hogy jóval kevésbé sarcolja meg az állam a piacot, és ennek megfelelően tűrhető a kormányzati kiadások szintje is – derül ki a Heritage elemzéséből. A sarc persze nem csak adók útján történhet, hanem olyan kormányzati intézkedésekkel is, amelyek rontják a fizetőeszköz értékét. Kína és Argentina összehasonlításában érhető ez tetten igazán. Kínában az ÁFA 6% és 16% közötti sávban mozog, míg a jövedelem utáni adók 3%-tól 45%-ig terjednek, mely utóbbit már csak a leggazdagabbak fizetik. Ennek köszönhetően 2015-ös adatok szerint az adók a GDP 20,1%-ára rúgtak, míg Argentinában 31,3%-ra. Még szembetűnőbb az árszint változását mérő vásárlói árindex (CPI); míg Kínában 2,8% addig Argentinában ez az érték 54,4%.

Az állam a piac hatékonyságát alapvetően negatívan befolyásolja. Lee és Gordon a Kaliforniai Egyetem kutatói 2005-ben a Journal of Public Economics-ban 70 ország 1970 és 1997 közötti gazdasági mutatóit vetették össze és azt találták, hogy 10 százalékos társasági adócsökkentés akár évi 1-2 százalékkal is növelheti a gazdaságot. Az adó, az árszabályozó- és a kereskedelmi törvények ugyanis csökkentik azoknak a befektetéseknek a lehetőségét, amelyek a további befektetéseket gerjesztő fogyasztás beindításával járnának. Vagyis a piac magától létrehozná saját öngerjesztő folyamatait, de az állam, a saját szolgáltatásainak hasznosságával indokolva, ebben korlátozza.

Ezt igazolják azok a 2017-es VOX, európai közgazdaságtani folyóirat és 2019-es New-Yorki egyetemen megjelent Stantcheva tanulmánya, amelyek a beruházások csökkenését és az innovációk minőségének romlását mutatták ki a magasabb adókörnyezet hatására. De nemcsak az adók mértéke káros, hanem azok jövedelemsávos eloszlása is. A magas marginális adókulcs annak a mértékegysége a közgazdaságtanban, hogy mennyire van büntetve a jövedelem nagysága. Azaz mennyire érvényesül az az a elv, hogy a gazdagok többet fizessenek, mint a szegények. Kiderült, hogy ez az erőszakos egyenlősítére törekvő módszer ellenösztönzi a munkahelyteremtést és annak termelékenységének hatásfokának növelésére fordított befektetéseket. Ennek következtében pedig visszafogja a jövedelemmobilitást és a munkavállalási versenyt is.

Bár minderre kézenfekvő megoldásként kínálkozik az adócsökkentés, ám, mivel az állam kötvények kibocsátásával is fedezheti költekezéseit, nélkülözhetetlen a megfelelő kormányzati költekezés visszafogása is, különben az csak az államadósság felhalmozásával járna. Ez utóbbi árát ugyanis így-úgy, de a polgárok fizetnék meg.

A felsorolt kutatásokat nagyban alátámasztja hazánk, Franciaország és Hongkong esete is. A kantoni városállamban közel negyede az egy főre jutó adók aránya, a francia és a magyar szintnek, mindemellett sokkal nagyobb piaci szabadsággal működik, mint a szocialista, óriási mértékű (50% feletti) újraelosztást és az agrárszektorát féltve őrző Magyarország és Franciaország – amik bár két külön történelmi utat jártak be, de vezetőik általában baloldali, vagy baloldaliságukat tagadó, de ugyancsak a baloldal államosító receptjét megvalósító rendszereket kényszerítettek az állampolgáraikra. Magyarország esetében jussanak eszünkbe a magánnyugdíjpénztárak, az önkormányzati iskolák, a szerencsejáték, a fémkereskedés, a dohány és a közművek terén végrehajtott államosítások, és egyértelművé válik, hogy nem is akármilyen baloldali államrendszerben élünk. Vásárlóerőparitásban mért egy főre jutó GDP-ben Hongkong Magyarországot 45 évvel ezelőtt hagyta le, Franciaországot pedig 17 éve. Azóta Hongkong hozzánk képest több, mint kétszeres, Franciaországhoz képest pedig közel másfélszeres előnyre tett szert. Az ő problémáik inkább kívülről, a Kínával való együttműködésből erednek.

Bár az Európai Unióban hazánk és Franciaország radikálisan újraelosztó – mondhatjuk balos – országnak számítanak, az EU-ban általánosságban véve sem vetik meg a szocializmust és az ezzel járó állami szolgáltatások finanszírozását. Szinte mindegyik EU-s tagállamban megkerülhetetlen a közmédiák, vallások, sport kényszer-finanszírozása, vagy a kötelező nyugdíj- és egészségbiztosítás, amelyeket tagadhatatlanul korrupt és bürokratikus intézmények látnak el. Az Eurostat kimutatásai alapján ezzel szemben minimális változás történt a szegénység csökkenését illetően; az ezt célzó 2020-as felszámolási tervek harmadát sem sikerült teljesíteni. Sőt egyes mediterrán országokban, (kiváltképp Olaszországban) és Svédországban még nőtt is ez a szám. Mindez a szabad piaci mechanizmusokat torzító, erőszakos jegybanki beavatkozás által elindított 2007-2009-es gazdasági válsággal magyarázható, ám épp ez az, ami a fent nevezett távol keleti országokat nem érintette ilyen mélyen.

Azt látjuk tehát, hogy a magántulajdont védő jogrendszer hatékonysága, az alacsony adók, a piaci szabadság és a minimális kormányzati költekezés a gazdaság motorja és az extrém szegénység felszámolásának kulcsa. A baloldali, „gondoskodó” állam ezzel szemben csak korlátozza a lehetőségeket; a polgárok igényeit kielégíteni képtelen szolgáltatásokat és intézményeket teremt – szélsőséges esetben pedig, mint amilyen az egyes dél-amerikai államok vagy Észak-Korea, még növeli is a nincstelenek számát. Megnyugtató, hogy valamilyen változás elkezdődött; Trump (leszámítva a protekcionizmust), Bolsonaro, Boris Johnson szabad piacot és adócsökkentést sürgetnek, Oroszországban Mikhail Svetov, Argentínában pedig Espert új libertárius pártja venne „180 fokos” fordulatot.

Forrás: Mandiner