Balul sikerült kapitalizmuskritikák

Számos baloldali közgazdász rendíthetetlenül igyekszik bebizonyítani, hogy a piacot korlátozni és szabályozni kell. Utánajártunk, hogy milyen logikai hibák húzódnak meg emögött.

Teljesen értelmetlen a baloldaliak kapitalizmus-kritikája

Marx-tól és Keynes (1936)-től felvillanyozott baloldaliak görcsösen ragaszkodnak az államszervezetek kapitalizmust megregulázó formájához. Ehhez képest mellékes, hogy maguk az államok is piaci szereplőként tekintenek saját magukra; s érdekeik biztosítása végett nem vonakodnak a gazdasági szankcióktól és háborúktól sem.

Bár Marx kísérlete a Szovjetúnióval balul sült el, csakúgy, mint a Keynes-re épülő központosított gazdaság a 2007/08-as összeomlással, a kapitalizmus ellenségei újra összeszedték magukat, és kitornáztak egy népszerű bestsellert, a Piketty (2013)-at. Ebben Piketty amellett érvel, hogy a vagyoni egyenlőtlenség növekedése nem véletlen, hanem a kapitalista rendszer szerves sajátossága. Mennyire meglepődne, hogyha megtudná, hogy valójában a vagyoni egyenlőtlenség növekedése nem jelenti a szegénység növekedését – jóllehet, az globálisan épphogy csökken: 1990 és 2017 között 70%-kal.

A vagyoni egyenlőtlenség önmagában csak egy humbug. Egy hipotetikus, állandó kínálati mennyiségű és varianciájú piacon a reál értékek egyensúlya állandó. Ezért a határhaszon mindössze csak akkora lehet, mint amekkora a határveszteség más termékeken. Azaz, ha meg akarnál venni egy valamit, akkor cserébe egy pont ugyananyira értékes dolgoktól kell megválnod.

A valóságban azonban nem állandó a kínálati variancia. A tőkések ugyanis csak akkor válhatnak gazdagabbá, ha vállalják azokat a kockázatokat, amelyek a kínálati variancia és mennyiségi növelésébe való befektetéssel jár. Azért nő a vagyoni egyenlőtlenség, mert nem állandó a piac kínálati varianciája és mennyisége, és ezt a tőkések befektetései ugyanis hajtják. A kínálati variancia növekedése az, amit mi fejlődésként vagy innovációként érzékelünk.

Sikeres befektetés esetén az adott tőkés képes növelni a keresleti varianciáját ezért még gazdagabb lesz. Olyan javakhoz jut, amik fényében a piac eredeti javai relatíve már kevésbé értékesek. A kockázat abban áll, hogy bukhatja a befektetését és így a már meglévő piaca egy részét is. A tendencia azt mutatja, hogy mindig lehet újabb dolgokat dobni a piacra, azaz a gazdagok egy része valóban egyre gazdagabb lesz.

Ettől azonban az égvilágon senki sem lesz szegényebb.

Annyit figyelhetünk meg, hogy míg valaki a 70-as években még jómódúnak számított egy színes TV és vezetékes telefon társaságában, ma csont szegénynek. A piac kínálati varianciája ennyit változott a 50 év alatt. Ám mindez csak relatív vagyoni különbség változás. Emberünknek, akinek színes TV-je volt és vezetékes telefonja, pont akkora volt az abszolút vagyona, mint ma. A szegénység nem nőtt, csak más lett sokkal gazdagabb. Mi több, az éhezők száma évről évre világszerte csökken!

Nem véletlen, hogy vagyoni egyenlőtlenség növekedése csak akkor fáj a baloldaliaknak, hogyha kortársaikhoz viszonyítják magunkat, miközben hidegen hagyja őket a korábbi generáció.

Az igazságtalanság vádja erőtlen

A kapitalizmus tulajdonképpen egy játék. A piac szereplői hol kooperálnak-, hol versengenek egymással. A kooperálás legtöbbször egy bérmegállapodásban-, a verseny pedig sztrájkban, vagy cégcsoport áthelyezésben mutatkozik meg.

Soros (1997)-es könyvében ezt a versenyt értette tökéletesen félre, mondván, hogy ez az állítvilághoz hasonlóan a másik erőforrásainak korlátozásán alapszik. Reisman azonban rámutat, hogy a piacon ennek épp ellenkezője játszódik le; folyamatos technikai újítások, munkavállaló motiváló aktorok, és egyéb általános elköteleződést növelő marketing üzenetek azok, amelyek révén érvényesülni lehet. Egy szabad piacon legtöbbször épphogy magát éri meg fejlesztenie a tőkésnek, ahelyett, hogy a másik korlátozására venne el erőforrást magától.

A valóságban épp az állam teremt igazságtalan feltételeket. Vegyük a közlekedés- fejlesztés esetét! Ma az van, hogyha megépítünk egy méregdrága autópályát — miből másból, ha nem az adóbevételekből — akkor egységesen viseljük a beruházás költségeit, de a bevételek eltérő arányban térülnek meg. Az autópálya használatával a multik gyorsabban és olcsóbban juthatnak hozzá a beszállítói termékeikhez, ami miatt a határhasznuk magasabb árszínvonalon fog megvalósulni, ez pedig a reálbérek és a reálprofit növekedésével jár. Kétségtelen, hogy a legnagyobb nyertes az üzleten az adott autópálya építési közbeszerzést végző, állami-haver cég. Ugyanakkor semmi sem garantálja azt, hogy a kisemberek és a multik ugyanakkora mértékben finanszíroznák az autópálya építést, mint amekkora a reálhasznuk. Ha hozzávesszük a multik piaci monopóliumából fakadó alkupozíciót, akkor világos, hogy főként ők kaszálnak a piacegyesítéssel. A kisemberek számára egy autópálya építés minimum 50 éves megtérülésű beruházás, míg a multinak jobb esetben is csak pár év. Azaz tulajdonképpen a kisember a multiknak és a közbeszerzést végző nyaloncoknak adózik, amiért cserébe kap egy vállveregetést. Mire megőszül már vissza is kapja a befektetett pénzét.

Az autópálya építés ugyanakkor sok esetben nem hiábavaló. Ha mi nem építjük meg, más, másutt megépíti, és a multi majd azt a mást fogja preferálni. A lényeg ott bújik meg, hogy az államilag elrendelt közlekedésfejlesztés, rendszerint a kisembernek nem nagy üzlet, úgyszólván igazságtalan. Tudná másra is költeni a pénzét, magasabb megtérüléssel. Ezt azonban már csak azért sem teheti meg, mert akkor más régiók lehagyják a fejlődésben.

A robotok valóban elveszik a munkát (ami amúgy kizsákmányolja a munkást)?

Ha a robotok és gépek szerepét vizsgáljuk, hajlamosak vagyunk kizárólag egy paraméterre fókuszálni, nevezetesen, hogy a termelékenységet felpörgetik. A robotok általában gyorsabbak, precízebbek, monotonítás tűrőbbek, és a lényeg: még bért sem kérnek a munkájukért. Világos, hogyha valamilyen cég meg tudja oldani, hogy a munkát automatizálja anélkül, hogy rontaná a minőséget, akkor megéri körülnéznie a piacon, hol talál erre alkalmas gépet.

Ekkor merül fel a kérdés, hogy mi lesz ebben az esetben az így felszabadult humán munkaerő sorsa. A laikus azt mondaná, hogy ha nincs szükség rá, akkor nekik lőttek – hiszen oda a megélhetésük, és nincs hová menniük –, végső soron pedig a társadalomnak is lőttek, hiszen a robotok által kreált munkanélküliség idézi elő a válságot. Viszont mielőtt nekiállnánk rombolni a gépeket, vegyük számításba, hogy a humán munkaerő az, ami egyúttal fogyasztó is a piacon. Mi értelme lenne hatékonyabban termelni robotok százaival, hogyha utána senki sem tudná megvásárolni a termékeket? Gondoljuk csak végig egy egyszerű példán. Tegyük fel, hogy egy kis faluban, a világ szélén egy főként kenyérre épülő agrár gazdaságból él. Egy nap az egyik pék automatizálja a malmát és a szántás-vetés folyamatát is, s innentől kezdve nyomott áron adja tovább a termékeit, hogy kiszorítsa a konkurenciát. Falusiak ezrei válnak munkanélkülivé, ami olyan szinten csökkenti a fogyasztást, hogy nem tudják megvenni az automatizációt végrehajtó pék kenyerét sem. Pékünk bevétele így rohamosan esik. Végül azon kapja magát, hogy már hiába termel, nincs felvevő piaca . Ez nem túl paradox forgatókönyv?

A kutya ott van elásva, hogy elhisszük, hogy van úgyis kereslet a profitra, hogy általa nem tudjuk növelni más termékek iránt a keresletünket. Egy faluban, ahol minden vagyon a kenyér, nyilvánvalóan nem tudjuk érdemlegesen növelni a vagyonunkat azzal, hogy még sokkal több kenyerünk lesz. Miért akarnánk tehát a kenyér eladásából profitálni? Akkor van értelme a több pénznek, hogyha utána más szolgáltatásokat is megkaphatnánk. Például, mint pék el tudnánk menni a borbélyhoz. A borbély egy új szolgáltatás – amit talán nehéz elképzelnünk – de ha mindenki a kenyérrel van lefoglalva, akkor nehéz megfizetni. Pontosan akkor lesz elérhetőbb szolgáltatás a borbély, hogyha valamiért már elérhetőbb termék maga a kenyér is. Azaz kevesebbet ér. Kevesebb erőforrást köt le. Ilyen erőforrás minimalizálók a robotok is és még számos innováció a piacon, melynek hatására 72 természeti erőforrásból ma 66 természeti erőforrás felhasználása folyamatosan csökken – mutat rá Andrew McAfee. Nem akarná azonban senki sem csökkenteni a kenyér erőforrásigényét, hogyha ezáltal ne jutna több értékhez, ami már nem a kenyér. Csakhogy a borbély szolgáltatás sem maradhat továbbá az eredeti értékén, mertha megnőtt rá a kereslet akkor nincs sok értelme továbbra is mindenkinek kenyerrél foglalkoznia. Lesz inkább még több borbély, rontva annak is a értékét. Sokan tehát ízibe átképezik magukat borbéllyá.

A robotok azért jók az erőforrásigényesség csökkentésében, mert csak a kínálati oldalon jelentenek hatékonyságot, a keresleti oldalon nagyon gyenge a hozzáadott értékük: lényegében csak áram és karbantartás kell nekik. A humán munkaerő az, aminek lesz igénye elmennie üdülni, vagy meghallgatnia egy koncertet; rájuk van szüksége a tőkésnek is, hogy vegyék a termékét. Azaz a robotok megjelenése nem hajtja fel a keresletet olyan szolgáltatásokra, mint a példánkban szereplő borbély. Éppen emiatt lehetséges az, hogyha csökkentik az erőforrásigényt, akkor maga a humán munkaerő is egy másik szolgáltatás kínálatának növelésében lesz érdekelt.

Természetesen a valóságban a dolgok ennél bonyolultabbak. Borbélynak még csak-csak meg tud tanulni valaki könnyedén, látva, hogy nőtt rá az igény. A való életben azonban emberek vesztik el munkájukat, és nincs ott add-uram de mindjárt a kereslet az asztalon. Nincs ott egy ügyfél, hogy jelezze igényét az új szolgáltatásokra. Illetve honnan lesz arra pénze a munkásnak, hogy új szolgáltatást nyújtson, ha egyszer elbocsátották?

Vegyük azonban észre azt, hogy nem muszáj egy adott termék piacán versenyeznie minden tőkésnek. Minél inkább nő a verseny egy adott piacon, annál inkább nő az igény arra, hogy a vesztes tőkések más piacok felé nyissanak. Ilyenek a startuppok. A dolog lényege az, hogy az automatizálás nyomán érdemes lesz egyes tőkéseknek növelniük a termékkínálatot, új piaci igényeket teremteni, hogy aztán ezeket ki tudják szolgálni s ebből hasznot húzni. Ezt pedig úgy tehetik meg, ha kiszállnak arról a piacról, ahol beindult az automatizációs verseny – és olyan piacok felé nyitnak, ahol humán munkaerő túlkínálat lépett fel. Ez vezet át minket arra, hogy honnan lesz a humán munkásoknak pénze: a kiszorított tőkések érdekeltek lesznek abban, hogy mindaddig, amíg tart a humán munkaerő túlkínálata, inkább az erre épülő a piacba fektessenek be, magyarán alkalmazzák a felszabaduló munkaerőt. Kevesebb költséggel jár humán munkaerő alkalmazásával új piaci igények kielégítésébe fektetni, például a kulturális szolgáltatások, a sport, a tudományos kutatások vagy a szabadidős tevékenységek terén, hogyha a meglévő piacon vagy piacokon csökken a humán munkaerő iránti kereslet. Tehát a termelékenység növekedésének hatására tartósan nem alakulhat ki humán munkaerő piaci túlkínálat, mivel a csak humán munkaerővel fenntartott szolgáltatások keresleti varianciája lényegében bármekkora lehet.

A gépesítés és így közvetve a tőkések kockázatai tágítják a piacot, növelik a megvehető termékek varianciáját. Hogy ez mennyire nem baj, annak az elmúlt 90 év az ékes bizonyítéka. A Horthy-korszakban még a népesség több mint 55%-a dolgozott mezőgazdaságban, ma ez az arány 1,6%. Ennek eredményeként nem, hogy éheznénk, hanem még sokkal több terméket és szolgáltatást is igénybe tudunk venni, mint 90 évvel ezelőtt.

A kapitalizmus növeli a depressziót?

A kapitalista világban az emberek egyre nagyobb része depressziós, mert magukat másokhoz mérve úgy érzik, hogy őket elhanyagolják, vagy nem tudnak annyi mindent megvenni, esetleg unalmasnak találják a munkájukat. Számos pszichológiai probléma fakad ebből, aminek az okaként sokan a kapitalizmust hibáztatják. Ha azonban képesek vagyunk átnézni Marx feje fölött, akkor beláthatjuk, hogy a kapitalizmus nem kényszer. Senki sem mondta azt, hogy kötelező megvenned az iPhonet, vagy nézned a Való Világot, és hogy ezért napi 8 órában gürcölnöd kelljen olyan munkahelyen, amit senkinek sem kívánsz. Vannak létminimumon élő kommunák világszerte, ahogyan primitív, világtól elzárt törzsek is — jeles bizonyítékaiként annak, hogy a piac szolgáltatásai nem kényszerítő erejűek, és hozzájuk hasonlóan módodban áll függetlenedned tőle. Érdekes módon a legtöbb baloldalinak a kommunák életközössége már nem túl vonzó opció; s valahogy inkább választják a fűtött otthont és a Tescos csirkét.