Adórendszer helyett biztosításokat

Az adórendszerrel az a baj, hogy tulajdonképpen a hatalom folyamatos önigazolását szolgálja. Az önigazolás eszköze űrhajóktól kezdve, multiknak juttatott szubvenciókon át stadionokig minden lehet. A valóságban ugyanis két cél mozgatja a politikusokat; 1, hogy megválasszák őket, 2, hogy újraválasszák. Minden további cél, csak jóval ezek után jön – jegyezte meg egyúttal Thomas Sowell.

Bár, egyes felvilágosult államszervezetek polgárainak már az is megengedett, hogy vitassák a költés célját, természetesen ettől függetlenül továbbra is kötelező adózniuk, aminek eredményeként évi 2600 milliárd Dolláros korrupcióval büszkélkedhetnek az államok. Mindennek ellenére az osztrák közgazdaságtani iskola elég merész ötletre ragadtatta el magát a múlt században. Szószólói megpendítették a lehetőségét annak, hogy az adórendszerrel fenntartott szolgáltatásokat a privát szektor vegye kézbe, és fennmaradásukért biztosító társaságok feleljenek. Jelenleg ez a módszer leginkább olyan laissez-faire kapitalista országokra jellemző, mint Svájc, Hong Kong, Szingapúr vagy Ausztrália, míg a világ többi része továbbra is görcsösen ragaszkodik a minél nagyobb mértékű adókhoz.

A szabad piac megoldása

Mi legyen azokkal a szolgáltatásokkal, amelyeket ma az államhoz köthető intézmények látnak el?

Amelyekre nincs szükség, azt jelenti, hogy a fogyasztóknak nincs rá szükségük, ezért nem fogják megvenni a szolgáltatásaikat. Amikre viszont szükség van, azokat egymással, a fogyasztóért versenyző magánszemélyek vesznek majd kézbe.

A libertarizmus szerint a nyugdíjpénztárak és az egészségügyi szolgáltatások tökéletesen működhetnének biztosítások által – ahogy ezt teszik is Hong Kongban, Dél-Koreában vagy részben az USA-ban. (Bár az USA-ban kifejezetten ki vannak szolgáltatva az AMA és egyéb szervezet lobbi érdekeinek).

Az egészség- és nyugdíbiztosítás tulajdonképpen ma is olyan, mint egy biztosítás, ezért úgyszólván semmi változás nem lesz az ezekre vonatkozó adók és járulékok megszűnésével — leszámítva azt, hogy a címzett helyébe lépő biztosítónak nem lesz jogköre arra, hogy bármilyen havi rendszerességű befizetést kötelező jelleggel elvárjon.

Az amerikai privát egészségbiztosítás egy főre jutó éves díja nagyságrendileg a dán állami egészségügy egy főre jutó költségeivel mérhető össze. Egy átlag dán és amerikai évi 5000 dollárt fizet érte, csak az előbbi adórendszeren keresztül. Ezzel szemben a dán privát egészségbiztosítás hatod annyiba, ~850 dollárba kerül. A különbség oka, hogy az amerikai, állami koncesszió alatt álló egészségbiztosítás árát számos lobbi és állami törvény pumpálta fel. Az American Medical Association kitalálta, hogy törvényileg korlátozzák az orvosi iskolák működését. Ennek révén az utóbbi 40 évben egyetlen új iskolát sem engedtek megnyitni, ami 30%-kal csökkentette az orvos kínálatot. Emellett a II.VH utáni időszakban Truman elnöksége alatt tiltották a bérek és fogyasztói árak növelését az infláció szabályozása céljából. Ezért megnőtt az igény a béren felüli juttatásokra; lehetővé vált, hogy amikor az ember egy új helyen munkába állt, ne tagadhassák meg tőle a biztosítást az egészségügyi állapota miatt. Ha pedig egy beteg emberre is köthető egészségbiztosítás, a legtöbben egyszerűen meg fogják várni, amíg megbetegszenek, és azután kötik meg – ami hihetetlen mértékben megemeli a biztosítótársaságok költségeit. Ha utólag is meg lehetne kötni, nyilvánvalóan senki sem kötne tűzkárbiztosítást addig, amíg ki nem gyullad a háza. A dán állami egészségbiztosítás pedig nemcsak a korrupciós felár miatt méregdrága, hanem mert, hasonlóan az amerikaihoz, nem életmódhoz van kötve. A különböző betegségek és gyengeségek 70%-a életstílushoz köthető – tehát a tetteinkkel okozzuk őket. Például extrém sportokat űzünk, elhízunk, nem tornázunk rendszeresen, vagy sok ülőmunkát végzünk, dohányzunk, iszunk, kábítószerezünk. Tehát az ember hatással lehetne a saját biztosítási költségeire az életvitelével, ha nem adókkal fizetne minden egészségügyi szolgáltatásáért. Ezért az amerikai állami koncessziós, vagy a dán állami egészségbiztosítás mindig sokkal drágább lesz, mint a privát, szabad piaci, a személy igényeihez igazított biztosítás. Ennek kitűnő példája Hong Kong, ahol a GDP 6%-át költik egészségügyre, 3%-ot a privát szektorra, 3%-ot pedig az adóalapokból. A városállamban a járóbeteg ellátás 70%-a, a fekvőbeteg ellátás 30%-a privatizálva van. Ezzel szemben Dániában 10,5%-ot, USA-ban 16%-ot, Magyarországon 20%-ot. Ezek közül itthon a legalacsonyabb a várható élettartam, és Hong Kongban a legmagasabb. 

Valószínűleg senki sem fog azonban biztosítást fizetni azért, hogy utak, csatornák, vasútvonalak, parkok, tömegközlekedési eszközök és közvilágítás létesüljön. Sokkal inkább reális megoldás, hogy ezeket magán befeketetők és önkormányzati szerződések biztosítanák. A finanszírozók azok lesznek, akik közvetlenül az infrastruktúra előnyét élvezik, vagy szeretnének a szolgáltatás használatáért valamilyen díjat szedni.

Ami az állami oktatást illeti,  a legtöbb ember meggyőződése szerint valahol félúton van aközött, amit műveltségnek gondolunk és aközött, hogy “semmire nem tanít meg, amire kéne, és mindenre megtanít, amire nem kéne”. A kontraszelekióval döntéshozatali pozícióba került politikusjelölteknek legtöbbször sajnos nincs semmilyen meggyőződése a reál tudományok jelentőségéről, ideológiailag pedig pontosan azt gondolják, amit a párt kijelölt számukra. Az állami oktatást felváltó privát oktatás tehát nem fog senkinek sem gondot jelenteni. A magán iskolák, egyetemek tandíjára és diákhitelére pedig bőven lesz pénz azok után, hogy a magas adók híján egy átlag magyar átlagosan 2–3-szor annyit fog keresni. Egy ehhez hasonló rendszer remekül működik az USA-ban; ahol a magán iskolák rendre sokkal felülmúlják eredményességben az államiakat. A szegények, csak azért nem tehetik meg, hogy azokba járassák a gyerekeiket, mert azt az összeget adó formájában elveszi tőlük az állam.

Mi a helyzet a gyám- és gyerekvédelem intézményeivel? Az kapitalizmusra épülő társadalom a korlátlan szabadságra és személyes felelősségre épül, ami fölött csak a kölcsönösség elvében gyökerező törvény áll. Ha azonban valaki nem rendelkezik elegendő ismerettel és felelősségel, akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy ki fogja biztosítani neki a jogokat — nem mintha a jelenlegi struktúrájában ez megfelelően működne. A törvény ismerete kétségtelenül olyan, amit a gyerekektől nem várhatunk el úgy, mint a felnőttektől. Ha a gyereket bántalmazzák vagy nem adják meg nekik a szükséges szolgáltatásokat, akkor bizony a társadalomnak kell résen lennie, hogy ez változzon, mivel a gyerek nincs tisztában a jogaival és lehetőségeivel, valamint anyagi javakat sem tud előállítani. Mégis akkor, ki fogja őket megmenteni? A megoldást az 1000 évvel ezelőtti Izland modellje szolgáltatja, ahol a jogsérelmekkel is lehetett kereskedni. Ha a gyerekek (el nem évülő) jogsérelmei eladhatóak lennének, akkor az őket megvásároló szervek pontosan úgy tevékenykedhetnének a gyermek nevében, mintha maguk a gyerekek állnának ki saját magukért. A legjobb dolog az egészben, hogy ezen jogsérelmek alapján bárki jogorvoslatot kérhet, nemcsak a szülő — ami azért is üdvözlendő, mert sokszor épp maga a szülő a bántalmazó, vagy elhanyagoló. Ha a sérelem megalapozott, akkor a jogorvoslatot indító osztozhat a sérelemdíjon a gyerekkel. Természetesen, ez a rendszer feltételezi azt is, hogy bárkin végrehajtható a sérelemdíj összege; vagyis nem zárja ki a kötelező jelleggel végzett munkát, mint a sértett javára történő tevékenységet.